… avagy az egyetlen használható tanács a kiegyensúlyozottság megőrzéséhez

Tényleg ennyit kell szopni az életben? Tegye fel a kezét, aki nem érzi azt, hogy az utóbbi időszak a folyamatos hullámzásról, hangulatingadozásokról, hegyek és völgyek váltakozásáról szól. Őszintén… van olyan, aki nem érzi azt néha, hogy kettőt előre, egyet hátra? Megoldasz nagy nehezen egy feladatot, megtanulsz egy leckét és máris jön az újabb pofon a másik oldalról.

Érezted valaha, hogy könnyedén mész végig egy úton? Tapasztaltad valaha, hogy a dolgok csak úgy történnek, különösebb erőfeszítés nélkül? Hogy úgy jönnek össze dealek, üzletek, úgy jönnek lehetőségek, hogy nem is teszel értük igazán semmit? Biztosan mindenkinek volt ilyen időszaka. Ilyenkor az élet azt jelzi, hogy jó irányba haladsz. Ennek ellentéte, amikor folyamatos akadályokban botlassz, nehézségek, buktatók jönnek sorba. Ez azt jelzi, hogy nem a jó irányt választottad.
Egy ideje már így élem az életemet. Igyekeztem midig figyelni a jeleket és a “könnyebb ellenállás” irányába menni. Az esetek nagy részében megvolt a helyes irány.
Az utóbbi időben azonban azt veszem észre, hogy egy sokáig jónak vélt irány egyszer csak elkezd megtelni gödrökkel, buktatókkal, nehézségekkel és felmerült bennem a kérdés: vajon hol van a határ a jelek közt, melyek azt mutatják rossz irányba haladsz és a kihívások közt, amik azért jönnek, hogy fejlődj, tanulj, megold őket és ezáltal előre haladj a “karmikus fejlődésed” útján.
Honnan tudod, hogy egy nehézség lecke, vagy útjelző tábla?

Az utóbbi pár hónap (de talán az egész év) arról szólt az életemben, hogy egyre inkább állandósult a “majdnem ott vagyok, de még nem” érzése. Mindig egy karnyújtásnyira éreztem azt a célt, amit el szerettem volna érni. Mint a kismajom, aki nem veszi észre, hogy a banán, amit kerget, a hátára erősített horgászboton lóg. Nem tagadom, hogy a problémák és kihívások néha olyan végletekig kimerítettek és olykor-olykor kétségbe is ejtettek, hogy komolyan elgondolkodtam azon, vajon mi a francért csinálom mindezt? Milyen álmokat, milyen célokat kergetek? Nem lenne egyszerűbb, ha fognám magam, pénzzé tennék mindent, amit tudok, vennék egy repjegyet és elmennék a világ egy távoli pontjára, hogy éljem a gondtalan búvároktatók, bármixerek, vagy életművészek életét, akik pont annyi pénzt csinálnak minden hónapban, hogy megéljenek, viszont boldogok és mentesek minden problémától? Választhatnék egy életet, ahol nem kell mások munkájától, teljesítményétől függnöm, nem kell programozók és egyéb alvállalkozók kiszolgáltatottságának behódolnom…

Valószínűleg, ezzel nem oldanék meg semmit.

Marek barátom kifakadása ma abszolút alátámasztotta, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Ő kicsit nyersebben fogalmazott:
“Értem én, hogy küzdeni kell, értem én, hogy először vetünk, majd gondozunk, nem is akarok hálátlannak tűnni, de hol van már az a kib@szott gyümölcs?”

Aztán szépen lassan elkezdett összeállni a kép. Az elengedés, korunk egyik legnagyobb leckéje. Elengedni mindent, ami csak létezik. Elengedni a megfelelni akarást, a megoldani akarást. Nem belesz@rni, hanem elfogadni, hogy “minden úgy jó, ahogy van”. Mert valóban minden okkal történik és el kell fogadnunk, hogy van egy magasabb szintű gondviselés, ami sosem engedi, hogy máshogy történjenek a dolgok, mint ahogy történniük kell. Ha arra koncentrálunk csak, hogy “mit akarunk”, akkor végül is folyamatosan arra koncentrálunk, hogy “még nincs meg”, ezáltal nem azt az energiát közvetítjük, ami ahhoz kell, hogy elérjük, amire vágyunk.
Na jó, lehet ez most kicsit sok volt… Mondom másként. Mikor legutóbb egy elakadást éreztem a dolgaimban, egy adott helyről vártam a megoldást. Teljesen meg voltam feszülve, hogy összejöjjön az, amiről azt gondoltam, hogy a megoldást fogja hozni számomra. Egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy el kell engedjem. Ki kell mondjam: oldódjanak meg a gondok, BÁRHOGY. Ne feltétlenül úgy, ahogy eredetileg gondoltam, hogy meg fognak oldódni (hisz így csak egy eszközre koncentrálok), hanem adjam át magam a sorsnak és az majd megoldja. Csodák csodája, a dolog megoldódott. Nem arról van itt szó, hogy elkezdjük lesz@rni a dolgokat és nem foglalkozni a problémákkal, csak elfogadjuk azt, hogy biztosan meg fog oldódni úgy, ahogy meg kell, hogy oldódjon. Ez borzasztó nehéz. De valahol ez vezet oda, hogy a lelki állapotunk nem egy dühöngő örülthöz fog hasonlítani, hanem egy bölcs nyugodtságával szemléli az élet folyamatosan változó, szeszélyes folyását.

Minden elmúlik. A jó is, a rossz is. Semmi sem állandó. Csak a változás örök.

Akármilyen nagy sz@rban is legyél, vagy akár mennyire felemelő pillanatot élsz át, el kell fogadnod, az elmúlás tényét. Márpedig, ha elmúlik, akkor az adott percben tapasztalt problémád nem lesz probléma egy kicsivel később. Ha ezt megérted, talán segíthet elfogadni azt is, hogy nem kell túlparázni semmit. Mert úgyis elmúlik. Viszont pont az ezáltal elért könnyed és kiegyensúlyozott tudatállapot fogja lehetővé tenni, hogy jó dolgokat vonzz az életedbe.

Ma este, Andival sokat beszélgettünk erről és arra jöttem rá, noha mindig is arról beszéltem, hogy bátornak kell lenni, hinni abban, hogy ott a láthatatlan palló a lábunk alatt és el kell lépnünk a szakadék szélétől, mert csak ez által juthatunk el az álmainkhoz, mégsem éltem teljesen így. Minden bátorságom, elszántságom és hitem ellenére, mindvégig biztonsági játékot játszottam. Létbiztonság, anyagi biztonság, minden olyan jellegű biztonság, ami egy változatlan állapot elérése irányába tudná vezetni az életemet. Pedig mint ahogy a mondás tartja: egy dolog örök, a változás.

[quote]El kell tudnunk engedni minden fajta ragaszkodásunkat az elveinkhez, a vágyainkhoz, az elvárásainkhoz és ki kell tudnunk mondani: legyen úgy, ahogy lennie kell. Meg kell tudnunk maradni saját életünk külső független, kiegyensúlyozott, bölcs szemlélőjeként.[/quote]

És, hogy mi segíthet, amikor végképp összecsapnak a hullámok? Kérdezz meg két embert, mit tenne a jelenlegi helyzetedben, hogyan kezelné az adott problémás szituációt. Kérdezd meg a tíz éves énedet, hogyan látja ő azt, amiben jelenleg benne vagy és hallgasd meg, mit üzenne számodra, majd kérdezd meg ugyanezt a tíz évvel idősebb énedtől. Gyermeki éned játékossága és meglett valód bölcsessége és nyugodtsága segíteni fog a helyén kezelni a dolgokat, kilépni jelenlegi önmagadból és egy objektív, hittel teli tudatállapotot teremteni, hogy megértsd hogyan tudod elengedni azt a szituációt, ami most életed legnagyobb fejtörését okozza.

[quote]Minden úgy van jól, ahogy van. És minden akkor jön, amikor jönnie kell.[/quote]

Két lehetőséged van: vagy ezt elhiszed, vagy folyamatosan küzdesz az árral és próbálod megérteni, miért jön minden hülye szembe az autópályán.